Cortez naplója

December 20., hétfő

Ez a nap, amit a naptáramban piros, nagybetűkkel fogok írni. Egyrészt, a barátaimnak, másrészt meg a barátnőmnek (persze nekem is) boldog nap!
Reggel 6-kor keltem, csak úgy. Nem tudom, miért. Felkeltem, lementem Nagyihoz.
- Jó reggelt - köszöntem kedvtelenül.
- Szia, Fiam - borzolta meg Nagyi a hajam - Mi a baj, látom az arcodon. Valami történt.
- Miért van az, hogy a felnőttek kész pchihológusok? - motyogtam.
- Mindegy, hagyjuk. - legyintett Nagyi, majd megnézte a naptárat. - Hm. December 20.
- Osztálykarácsony - tettem hozzá unottan.
- Tényleg! - kapott észbe Nagyi. - Reni ajándékával mi lesz?
- Nem érdekel. Nem érdemli meg. - ültem le sóhajtozva a fotelbe.
- Na, és, miért nem érdemli meg? - kérdezte Nagyi.
- Ezt most komolyan kezdjem el? - nyögtem.
- Légyszíves. Hallgatlak. - bíztatott kissé csalódottan, mert... hát, nem tudom miért, de ettől függetlenül elkezdtem a regélést.
- Szóval. - vettem egy nagy levegőt. - Reni és Kinga kitalálták, hogy van egy "barátjuk", akiket Párizsban ismertek meg a csereutazáson. Egész pontosan Benjoit és Jérome. - néztem a plafont, majd hozzátettem - Szép nevek. Pff...
- Folytasd. - kérte Nagyi.
- Oké. Egész novemberig ezzel játszadoztak, áltelefonáltak, ál-sms-eztek, satöbbi. - mondtam, mire Nagyi elmosolyodott.
- És utána jöttem rá, hogy nincs is! - kiabáltam. - Pedig mindent megtettem Reninek, hogy jó legyen neki.
- Ez természetes. Ilyenkor. - vigyorgott Nagyi.
- Nem vicces! - szóltam rá kissé erőltetetten. Huppsz... - Nem vicces, hogy nekem kell hónapokkal később rájönnöm a dologra, ahelyett, hogy "nem"-et mondott volna. - temettem a tenyerembe az arcom. - Itt szenvedek, mert igazán nem tudok rá haragudni. Mert szere... - kezdtem el, de rájöttem, hogy én most igazából haragszom rá, ezért egy kezembe kerülő újságot a földre vágtam, és ingerülten felmentem a lépcsőn, bementem a szobámba, és becsaptam az ajtót.
Levágtam a földre a párnám, és egy hatalmasat beleütöttem a szekrényembe az öklömmel. Nekitámasztottam a homlokom a szekrényemnek, majd megkönnyebbülten sóhajtottam. Fél percig ott "sóhajtoztam", mire Nagyi nyitott be hozzám.
- Cortez. - csukta be maga mögött az ajtót. - Végiggondoltam a dolgokat, amiket mondtál.
- És? - tátogtam.
- Úgy gondolod, hogy Reni ezt a "nem"-et mondás helyett csinálta.
- Hát, ja. - mondtam kicsit hallhatóbban.
- Tévedsz. - világosított fel Nagyi.
- Már megint? - néztem rá, mire elmosolyodott. Leült az ágyamra, mire én is megfordultam.
- Valószínűleg érdekled Renit.
- Á, dehogy. - legyintettem.
- Figyelj rám. - nézett mélyen a szemembe. - Te híres, népszerű fiú vagy. Reni meg egy szerény, de okos lány. Ezzel akarta észrevetetni magát. - jelent meg egy halvány mosoly az arcán. - Ezért is kedvelem jobban mint azt a Vikit. - tette hozzá halkan.
- Tudod, hogy szeretem Renit. - vettem egy óriási levegőt lecsillapításként. - De ezt most nem bírom. Haragszom rá. Vagyis szeretnék. Akármi is történt. - néztem rá kínkeservesen. - Hidd el, érdekel az ajándéka, de ezt most tényleg nem bírom.
- Vegyek neki valamit? - tette a kezét a vállamra.
- Légyszíves. - néztem rá, majd az órámra. 6:30. Túl korán volt.
- Oké, mit? - kérdezte.
- Bármit, csak könyv legyen. - sóhajtottam elmosolyodva. Reni, az Reni. És szeretem. Basszus.
- Rendben. Fiam. - borzolta meg a hajam. Pedig sikerült belőnöm. Mindegy.
Mikor Nagyi elment, ránéztem Reni Facebookoldalára. Hát, tényleg nem egy népszerű lány. Szegény.
Lényeg, a lényeg, hogy kinyomtattam egy képét, letettem az asztalomra, és kitűztem az íróasztalom feletti parafatáblára. Szép lány, nem állítom. Okos, nem tagadom. Néha egész jól néz ki. Szegénynek nem túl jó a ruhafelhozatala, de ez nem számít.
Amikor Nagyi visszajött 7:30 volt. Bele se néztem az ajándékzacskóba, csak beraktam a táskámba, elköszöntem Nagyiéktól, megfogtam a gördeszkám, és ledeszkáztam a suliig.
Szerencsére Reni és Virág még nem jöttek meg. A suli előtt jó sokat ökörködtünk.
- Mikor indulsz? - kérdezte Dave pont akkor, amikor Reniék is megjöttek.
- Este megy a gépem. Csak reggeli átszállással kaptam helyet. Karácsony. - magyaráztam unottan.
- Úúú, a reptéren fogsz annyit várni? – szomorkodott Virág.
- Előfordult már - mosolyodtam el.
- Aha, látom - ellenőrizte Dave a járatokat. Függő? Ááá, dehogy. 🙂
- Mikor jössz? - kérdezte Macu.
- Január 2. - feleltem. - És ti mit csináltok a szünet alatt?
- Semmit. - ásított Ricsi. - De azt megpróbálom jól. - mondta, mire felröhögtünk.
- Kondizok - adott büszkén választ Zsolti. - Vagy tv-zek. Sose lehet tudni - röhögtünk rajta egy újat.
- Ki tudjátok találni - nyomkodott Dave. Természetesen kockulni fog. Mi más? 🙂
- Ren? - kérdezte Ricsi.
- Arnold jön haza - felelte halkan.
- Neményi itthon lesz? - nézett fel meglepetten Dave a készülékből.
- Igen, egész szünet alatt! - ujjongott Reni. És még örül is neki. A francba. - Szeretnél vele találkozni?
- Nem - vágta rá gondolkodás nélkül. Hát, ja. Nem tudom mi a jó Neményiben. Csak azt, hogy mi a rossz. Hagyjuk.
- De azért velünk szilveszterezel, nem? - kérdezte aggódva Ricsi.
- Persze - mosolyodott el Reni.
- Még szép. - jött felénk Kinga. - Kell, hogy legyen valaki viszonylag értelmes is Zsoltiéknál, rajtam kívül. - mondta, mire mindannyian az eget néztünk.
Reni egy pillanatra rám nézett. Rám nézett! Haladás. Próbáltam közömbös képet vágni. De ez csak egy pillanat volt, ugyanis bement a suliba. Szerencsére pont akkor jött Bálint, úgyhogy váltottam vele pár szót.
Az osztálykarácsony viszonylag jól telt, de a felénél jelentkeztem.
- Cortez? - nézett rám Haller.
- Léphetek? Még be kell pakolnom. - kérdeztem. Jó, igazából már bepakoltam tegnap, csak el akartam menni.
- Ó, persze, Nagyon jó utat. Menj csak. - mosolygott az ofő, mire letettem Reni ajándékát a padjára, és ő is odaadta az enyémet.
Mikor hazaértem, lefeküdtem az ágyamra, és megnéztem az ajándékomat. Egy könyv. Mi lenne? Mondjuk portugálul, úgyhogy majd valamikor elolvasom. Aztán volt egy boríték is, amire azt hittem, hogy üdvözlőlap. Belenéztem, és... 9 kétoldalas lap hosszúságú levél! Basszus!
Elolvastam. De a legfájóbb rész mégiscsak a vége volt:

Így utólag visszagondolva, mindenféle félreértés és minden hülyítésed ellenére végig ott volt bennem valami. A remény. A remény, hogy te is úgy érzel, ahogyan én. A remény, hogy talán megtörténhet az a képtelenség, hogy esetleg te és én. A remény, hogy egy olyan srác, mint te, viszontszerethet egy olyan lányt, mint én. Bármi történt, bármit tettem, tettél, a remény ott volt bennem, egy pillanatra sem hunyt ki. Néha felerősödött, néha szinte majdnem kialudt, időként belobbant, majd valami miatt (vagy miattad, vagy miattam), de épphogy csak pislákolt. Szeptember 8-án reményt kaptam tőled. Ami eddig tartott. Mostanra azonban elfogyott és nincs többé. Köszönöm, hogy ennyit reménykedhettem, igaz néha fájó volt, néha boldog, néha kilátástalan, néha pedig éltető. Mindenféle volt, de egy biztos. Most már semmilyen sincs. Tudom, hogy lezártad kettőnk dolgát, már ha egyátalán valóban volt kettőnk dolga. Itt az ideje, hogy én is lezárjam. Ja, és ha érdekel, hogy mi lesz velem a remény elvesztése után, akkor csak annyit tudok mondani, hogy nem aggódj, "majd kitalálok magamnak egyet."

Aú. Ez fájt. Főleg az utolsó mondat. Reni szeret engem? Hogy én mekkora egy szemét vagyok! Úristen! De melyik szeptember 8? Valahonnan ismerős ez a dátum. Nem tudom. Mindegy.
A karácsonyi buli 6-kor kezdődött, nekem meg fél 7-re kellett érnem a reptérre, úgyhogy megkértem Nagyiékat, hogy negyed 7-re jöjjenek érte a sulihoz autóval, utána meg mehetünk a reptérre.
- Miért mész a sulihoz? - kérdezte a nagypapám.
- Mindegy. - legyintettem. - Még köszönök a többieknek.
Amikor megérkeztem a sulihoz, Ricsi kérdezte meglepődve:
- Hát te? Törölték a járatot?
- Nem. Mindjárt indulok. - feleltem.
- Menjünk már be, megfagyok. - ugrált Zsolti a hideg ellen (!!!) valami idétlen Mikulás-sapkában. Gyermekded lélek. 🙂
Elindultak felfelé a lépcsőn, mire így szóltam:
- Reni, te maradj! - mondtam, mire megtorpant, először Virágra nézett, aztán odajött hozzám.
- Igen? - kérdezte.
- Ez mi? - mutattam meg neki a borítékot, amiben a levele volt.
- Hogy... - sütötte le a szemét - Miért van nálad?
- Te adtad - világosítottam fel.
- Én... én ugyan nem - temette a tenyerébe az arcát.
- Benne volt az ajándékban - közöltem. Tudja, hogy benne volt, miért tagadja? Talán kamuzott volna a levélben? Mondjuk 18 oldalon keresztül csak nem. Ááá, mindegy.
- Elolvastad? - folyt le az első könnycsepp az arcán, mire idegesen az órámra néztem: 6 óra 14 perc volt. Nagyiék egy perc múlva jönnek.
- Oké. Felejtsd el. Csak felejtsd el. - sóhajtott.
- Jó. Az lesz a legjobb. - mondtam, de megbántam. Nem akarom elfelejteni!!!
- Tudod mit? Ne felejtsd el! Mert minden szava igaz! - szólalt meg egy idő után, mire egy hatalmas kő esett le a szívemről. - Amit leírtam, azt úgy is gondolom. Mindig is úgy gondoltam. És lehet, hogy ezután soha, de soha nem beszélünk többet, de akkor is tudnod kell! Nem érdekel. Azt hiszed, hogy ez a tanév nehezen alakult, mert haragszol rám? Gondold át a többit! Gondold át az én szemszögemből! Én bocsánatot kértem, többször is, mert az egész egy hülyeség volt! És sajnálom, mindent megtettem, hogy túllépjünk rajta, de neked nem megy. Rendben. De jó, ha tudod, hogy nekem is lenne okom haragudni. Azért, amiket leírtam. Te mikor kértél tőlem bocsánatot? De tudod, mit, nem is várom el. Mert igazából sose haragudtam rád Nem tudtam – törölte meg a szemét, mire pislogás nélkül meredtem rá – Mert szeretlek.
Basszus!!!!!! Ez nem lehet igaz! A felnőtteknek (jelen esetben Nagyinak) mindig igaza van!
- Oké. Én erre nem tudok mit mondani - mondtam, de egy pillanattal később meg is bántam. Hogy lehetek ekkora barom? Reni végre szerelmet vall, és most ezt válaszolom. Ez nem lehet igaz! Mindegy. Az órámra néztem. Negyed volt. - Mennem kell. - mondtam, mire Reninek már patakokban folytak a könnyei.
- Rendben. - suttogta, mire bement a suliba. Utána egy pillanattal megjöttek a Nagyiék is. Bepattantam a kocsiba. Még az utcából sem értünk ki, de már szóltam a Nagyiéknak.
- Mindjárt jövök. El kell intéznem valamit, amit már rég meg kellett volna tennem - csatoltam ki az övemet.
Kiugrottam az autóból. Szaladtam a suli felé. Berohantam, mire Nagyiék a suli előtt leparkoltak.
Reniékhez tartottam. Ott álltak az udvaron. Éppen befelé indultak, amikor a suliból kivágtam az udvarajtót, és feléjük siettem.
- Melyik szeptember 8.? - kérdeztem Renitől.
- Kilencedikben - mondta halkan. BASSZUS! Kilencedikben az volt az első napom! Első látásra belémszeretett? Na neee!
Odaléptem hozzá, mint ő is hozzám. Fél lépésnyire voltunk egymástól, mire megfogtam a kezét, magamhoz húztam, és többször, egymás után is megcsókoltam. Homlokom az övének támasztottam, mire boldogan elmosolyodott.
- Mennem kell - suttogtam.
- Tudom - felelte.
- Megvársz? - kérdeztem tőle, mire tekintetét az enyémbe fúrta.
- Két és fél éve mást sem csinálok - mondta, mire lehunytam a szemem, és újra megcsókoltam...
Utána gyorsan futottam Nagyiékhoz a suli elé, miközben Virág "örömsikítását" hallottam.
- Mindent elintéztél? - vigyorgott Nagyi. Ezek szerint látták. Hurrá.
- Igen - mosolyogtam én is, mire elindultunk a reptérre...